Példabeszéd a vámosról és farizeusról
2014. 02. 08. 18:01
A vámosról és farizeusról szóló példabeszédben két emberről van szó. A vámos szó adóbeszedőt jelöl, egy olyan foglalkozást, amit az ókori világban általános megvetés övezett, mivel átjárta a megvesztegetés, a becstelenség és a mindenféle korrupció. A farizeus, a korabeli társadalom és állam uralkodó pártjának, elitjének megnevezése. Mai nyelvünkön úgy fogalmaznánk, hogy a vámos és farizeus példabeszéde szimbolikus elbeszélés egyrészről a társadalom felső rétegének fontos képviselőjéről, másrészről pedig a kicsiny és megvetett aparatcsikról, kishivatalnokról.
Krisztus azt mondja: “Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek”, fejezi be Krisztus a példabeszédet, hogy a vámos megigazultabban ment haza, mint amaz, „mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk. 18, 10-14).
Csupán három sor az Evangéliumban, de mégis valami örökkévalót közvetít, valami olyat, ami valóban vonatkozik minden időkre és helyzetre. Vegyük csak a mi időnket, vegyük csak önmagunkat.
Ha van valami, ami állami és társadalmi életünk, de végső soron magánéletünk alapját is alkotja, akkor az, ugyebár, éppen ez a megszakítás nélküli önfelmagasztalás, önérvényesítés, vagy egy ősibb, de inkább örök nyelven szólva, a gőg. Érezzük meg korunk pulzusát! Hát nem döbbent-e meg bennünket ez a rettenetes önreklámozás, dicsekvés, szégyentelen önfelmagasztalás, ami már olyannyira életünk részévé vált, hogy alig vesszük észre azt?
Nem vált-e már minden kritika, átgondolás, átértékelés, az alázat bármilyen megnyilvánulása, hiányossággá, bűnné, vagy még rosszabbá: társadalmi, sőt állami bűncselekménnyé? Kiderül, hogy a hazát szeretni azt jelenti, hogy folyamatosan, szégyentelenül dicsőítjük azt, hogy mások hazájának megalázásával magasztaljuk azt fel. Kiderül, hogy lojálisnak lenni azt jelenti, hogy folyamatosan a hatalom tévedhetetlenségét hirdetjük. Kiderül, hogy embernek lenni mások megalázását, eltiprását jelenti, önmagunk felmagasztalását az ő megalázásuk útján.
Elemezzük végig az életünket, társadalmunk életét, berendezkedésének alapjait, és akkor be kell ismernünk, hogy éppen ez a valóság. Hogy azt a világot, amiben élünk, olyannyira átjárja ez a süketítő és durva dicsekvés, hogy már maga sem veszi észre többé, természetének részévé vált. Korunk egyik legnagyobb és legkifinomultabb költője, Paszternák, ezt így fogalmazta meg: „Minden elmerül a farizeusságban”. A legfélelmetesebb természetesen az, hogy mindezt a farizeusságot erénynek ismerik el. Talán itt az ideje, hogy visszarettenjünk ettől, hogy eszünkbe jussanak az Evangélium szavai: „mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik”.
Ma azon keveseket, akik félve, suttogva beszélnek erről, emlékeztetnek erre, a bíróságokra viszik vagy pszichiátriai intézetekbe zárják. Másokat pedig ellenük uszítanak, mondván: nézzétek ezeket az árulókat, ők ellenzik a hazájuk nagyságát és erejét, ellene vannak a vívmányainak, kételkednek abban, hogy az a legjobb, legerősebb, legszabadabb, legboldogabb stb. ország. Ti azonban adjatok hálát, hogy nem vagytok olyanok, mint ezek a szerencsétlen renegátok.
De értsük meg, hogy ez a harc, ez a vita, amit ma elenyésző kisebbség folytat, magának az életnek a szellemi forrásaiért folytatott harc és vita. Mert a farizeusi gőg nem csak szavakat jelent, hanem előbb vagy utóbb gyűlöletbe fordul azok ellen, akik nem hajlandók elismerni az én nagyságomat, az én tökéletességemet. Üldöztetésbe és terrorba fordul. A halálba vezet.
Krisztus ezen oly távoli, egyszerű, homályos példabeszéde sebészkésként hatol be a mai világ rákos daganatába, a farizeusi gőg daganatába. Amíg ez a daganat növekedik, addig a világban a gyűlölet, a félelem és a vér fog uralkodni. Így van ez napjainkban is. Csak akkor tisztulhat meg a világ, ha visszatérünk a mindenki által elfelejtett, megvetett és elutasított erőhöz, az alázathoz. Mert az alázat mindenek előtt a másik elismerése, a másik iránti tisztelet, valamint ezeken túl, saját tökéletlenségünk beismerése, annak megbánása és ezáltal visszatérés a megjavulás útjára.
Visszatérés a hencegés, a hazugság és a farizeusság sötétségéből a valóban emberi fény és egészség, az igazság, alázat és szeretet felé. Ez Krisztus e példabeszédének üzenete, ez az elhívása, a közelgő nagyböjti tavasz első elhívása. (Alexander Schmemann atya)
2014. 02. 08. 18:01
A vámosról és farizeusról szóló példabeszédben két emberről van szó. A vámos szó adóbeszedőt jelöl, egy olyan foglalkozást, amit az ókori világban általános megvetés övezett, mivel átjárta a megvesztegetés, a becstelenség és a mindenféle korrupció. A farizeus, a korabeli társadalom és állam uralkodó pártjának, elitjének megnevezése. Mai nyelvünkön úgy fogalmaznánk, hogy a vámos és farizeus példabeszéde szimbolikus elbeszélés egyrészről a társadalom felső rétegének fontos képviselőjéről, másrészről pedig a kicsiny és megvetett aparatcsikról, kishivatalnokról.
Krisztus azt mondja: “Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek”, fejezi be Krisztus a példabeszédet, hogy a vámos megigazultabban ment haza, mint amaz, „mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk. 18, 10-14).
Csupán három sor az Evangéliumban, de mégis valami örökkévalót közvetít, valami olyat, ami valóban vonatkozik minden időkre és helyzetre. Vegyük csak a mi időnket, vegyük csak önmagunkat.
Ha van valami, ami állami és társadalmi életünk, de végső soron magánéletünk alapját is alkotja, akkor az, ugyebár, éppen ez a megszakítás nélküli önfelmagasztalás, önérvényesítés, vagy egy ősibb, de inkább örök nyelven szólva, a gőg. Érezzük meg korunk pulzusát! Hát nem döbbent-e meg bennünket ez a rettenetes önreklámozás, dicsekvés, szégyentelen önfelmagasztalás, ami már olyannyira életünk részévé vált, hogy alig vesszük észre azt?
Nem vált-e már minden kritika, átgondolás, átértékelés, az alázat bármilyen megnyilvánulása, hiányossággá, bűnné, vagy még rosszabbá: társadalmi, sőt állami bűncselekménnyé? Kiderül, hogy a hazát szeretni azt jelenti, hogy folyamatosan, szégyentelenül dicsőítjük azt, hogy mások hazájának megalázásával magasztaljuk azt fel. Kiderül, hogy lojálisnak lenni azt jelenti, hogy folyamatosan a hatalom tévedhetetlenségét hirdetjük. Kiderül, hogy embernek lenni mások megalázását, eltiprását jelenti, önmagunk felmagasztalását az ő megalázásuk útján.
Elemezzük végig az életünket, társadalmunk életét, berendezkedésének alapjait, és akkor be kell ismernünk, hogy éppen ez a valóság. Hogy azt a világot, amiben élünk, olyannyira átjárja ez a süketítő és durva dicsekvés, hogy már maga sem veszi észre többé, természetének részévé vált. Korunk egyik legnagyobb és legkifinomultabb költője, Paszternák, ezt így fogalmazta meg: „Minden elmerül a farizeusságban”. A legfélelmetesebb természetesen az, hogy mindezt a farizeusságot erénynek ismerik el. Talán itt az ideje, hogy visszarettenjünk ettől, hogy eszünkbe jussanak az Evangélium szavai: „mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik”.
Ma azon keveseket, akik félve, suttogva beszélnek erről, emlékeztetnek erre, a bíróságokra viszik vagy pszichiátriai intézetekbe zárják. Másokat pedig ellenük uszítanak, mondván: nézzétek ezeket az árulókat, ők ellenzik a hazájuk nagyságát és erejét, ellene vannak a vívmányainak, kételkednek abban, hogy az a legjobb, legerősebb, legszabadabb, legboldogabb stb. ország. Ti azonban adjatok hálát, hogy nem vagytok olyanok, mint ezek a szerencsétlen renegátok.
De értsük meg, hogy ez a harc, ez a vita, amit ma elenyésző kisebbség folytat, magának az életnek a szellemi forrásaiért folytatott harc és vita. Mert a farizeusi gőg nem csak szavakat jelent, hanem előbb vagy utóbb gyűlöletbe fordul azok ellen, akik nem hajlandók elismerni az én nagyságomat, az én tökéletességemet. Üldöztetésbe és terrorba fordul. A halálba vezet.
Krisztus ezen oly távoli, egyszerű, homályos példabeszéde sebészkésként hatol be a mai világ rákos daganatába, a farizeusi gőg daganatába. Amíg ez a daganat növekedik, addig a világban a gyűlölet, a félelem és a vér fog uralkodni. Így van ez napjainkban is. Csak akkor tisztulhat meg a világ, ha visszatérünk a mindenki által elfelejtett, megvetett és elutasított erőhöz, az alázathoz. Mert az alázat mindenek előtt a másik elismerése, a másik iránti tisztelet, valamint ezeken túl, saját tökéletlenségünk beismerése, annak megbánása és ezáltal visszatérés a megjavulás útjára.
Visszatérés a hencegés, a hazugság és a farizeusság sötétségéből a valóban emberi fény és egészség, az igazság, alázat és szeretet felé. Ez Krisztus e példabeszédének üzenete, ez az elhívása, a közelgő nagyböjti tavasz első elhívása. (Alexander Schmemann atya)
Jeviczki Ferenc paróchus
H-3580 Tiszaújváros, Bartók B. u. 23.
Tel.: Vezetékes: 06-49/340 681; Mobil: 06-30/8464428
Email: jeviczkiferenc@freemail.hu
H-3580 Tiszaújváros, Bartók B. u. 23.
Tel.: Vezetékes: 06-49/340 681; Mobil: 06-30/8464428
Email: jeviczkiferenc@freemail.hu